...hangzik el a mondat Dargay András, a Terápia című népszerű sorozat főszereplőjének szájából. A pszichológus barátnőjének arra az ötletére reagál így, mely szerint menjenek el közösen egy jógaórára. Szerencsére mára a pszichoterapeuták szinte egyöntetűen hangoztatják a légzésfigyelés, a koncentrációs gyakorlatok, a relaxáció és a meditáció áldásos hatásait.

Ennek ellenére én magam - jógaoktatóként is - tökéletesen átérzem András ellenérzéseit a csendes befelé figyeléssel kapcsolatban. Az én pszichoterápiámnak fontos része volt az autogén tréning elsajátítása is, a Jógával pedig egyre inkább elmélyedtem a különböző relaxációs technikákban, később a meditációban és a légzőgyakorlatok néven közismert pránajámában (a légzés szerepéről még lesz szó egy későbbi bejegyzésben).

A szorongás és a pánikbetegség legnagyobb próbatétele az, amikor nyugton kell maradnod. A nehezebb időszakaimban képtelen voltam megvárni a villamost egy helyben állva, és inkább kerülőúton mentem, ha a zebrához érve piros lámpát kaptam.

Az első néhány jógaórámon a gyakorlás eleji ráhangolódás, elcsendesedés pár perces ülése helyett szívesen ugrottam volna fejest egy cápákkal teli medencébe. Előfordult, hogy mire az ászanázásra került a sor, én már annyira kimerültem a csukott szemeim mögött megvívott csatában, hogy remegve tudtam csak feltápászkodni. Paradox módon azonban, ha átengeded magad ilyenkor az érzéseknek, vagy komolyabb esetben a rohamoknak, átesel a holtponton. Az addig óriásként föléd magasodó szörnyetegből egy spánielméretű, kezelhető mumus válik, aki egyre ritkábban köszön be.

Ehhez azonban - nem titok - gyakorolni kell. Meg kell barátkoznod Önmagaddal, a Csenddel, meg kell tudnod, mi az, ami annyira taszít Téged a saját Magaddal töltött időben, és ami talán még ezeknél is fontosabb: ki vagy mi ültette el Benned azt a hitet, hogy baj, ha semmit sem csinálsz percekig vagy akár órákon át. Ez utóbbi kérdés mutat rá arra, miért gondolják sokan, hogy a pánikbetegség ellenszere a fizikai aktivitás. Maratonokat futnak, napi több edzést tolnak le végkimerülésig, azt gondolva, hogy meggyógyultak, miközben pótcselekvésekkel tartják távol a rohamokat, vagy becsapva a szervezetet, ők maguk idézik elő a pánik tüneteit a mozgással - ráadásul az egész napos aktivitás, eleve felpörgetett életmód mellett. Könnyen kiderül, hogy ez tévút, hiszen amint el kell csendesedniük, újra szorongani kezdenek. Ennek elnyomására aztán ismét irány az edzőterem vagy a futópad, vagy más egyéb menekülési útvonal önmaguk elől.

A pánikrohamok során a "Küzdj vagy fuss!" utasítás aktiválódik a szervezetben. Eldönthetem, hogy lefutok-e ma is egy félmaratont, aminek sosem lesz vége, vagy megfordulok, és megnézem, ki kopogtatta meg a vállamat. Utóbbi esetben a Küzdj! utasítás sem fejezi ki hűen azt, ami számomra megnyugvást hozott. Inkább a "Békélj meg!" vagy a "Barátkozz!" felszólítás lenne helyénvaló. Olykor még most is előfordul, hogy a meditációs ülésem alatt megkopogtatja a vállam a szorongás (a pánik néhány éve elköszönt és világgá ment). Ilyenkor magamban rámosolygok, megkérdezem, mit tehetek érte, és hagyom beszélni. Ez persze nehezebb, mint betömni a száját néhány újabb kilométerrel vagy súlyzókkal, de tudom, hogy attól csak még dühösebb lenne legközelebb. Így viszont amint kipanaszkodta magát, szépen visszagömbölyödik a lábamhoz, és megkönnyebbülve újra elalszik. Az ő segítségével pedig megint egy kicsit közelebb kerültem ahhoz, miben változtassak és mire figyeljek oda mostanában.